MEGY...

Amikor fiatal vagy, minden a világ végének látszik. De nem az, az éppen a kezdet.

Az emberi szívnek mélye titkos kincseket rejteget. Minden álma, vágya, kéje báját veszti, ha felfeded.

"Néha a legváratlanabb dolgok csöppennek az életünkbe.

Aztán rájövünk, hogy nem tudunk élni nélkülük.

Ilyen vagy te is."

Ebben a sötétséggel teli világban mindannyiunknak szüksége van valami fényre. Legyen az magasra felcsapó láng, ami megmutatja, hogyan szerezzük vissza, amit elvesztettünk, vagy erős jelzőfény, ami elriasztja a ránk leselkedő szörnyeket, vagy néhány világító izzó, ami felfedi előttünk múltunk rejtett titkait. Mindünknek kell valami, ami átvezet az éjszakán, még ha az csak a remény halványan pislákoló szikrája is.

Ha az igazság csúf, az emberek megpróbálják véka alá rejteni, mert tudják, micsoda kárt okoz, ha fény derül rá, úgyhogy vaskos falak közé bújtatják, vagy zárt ajtók mögé dugják, vagy mindenféle cseles álcával leplezik. De az igazság, bármily csúf is, mindig kitudódik, és valakinek, akit szeretünk, végül mindig bántódása esik. Egy másik valaki pedig tobzódik a fájdalmában, és minden igazságok közül ez a legcsúfabb.

Minden vihar a reményt hordozza. A reményt, hogy valahogy reggelre megint minden tiszta lesz - és még a legaggasztóbb foltok is eltűnnek. A kétely, hogy a szeretett férfi vajon ártatlan-e. A következmények, amiket az ő hibája miatt viselünk. A sebek, amit a hűtlenségével okozott. Vagy a csókjának emléke. Így hát várjuk, hogy elvonuljon a vihar, s közben reménykedünk a legjobbakban. Habár a szívünk mélyén tudjuk, hogy vannak letörölhetetlen foltok. Amiket semmi nem mos le.


A döntés, hogy elszakadunk attól, akit szeretünk, fájdalmas. Ennél csak egy valami rosszabb: amikor az, akiben megbíztunk, helyettünk dönt.

Amikor elragadnak a vágyak, csak abban bízhatunk, hogy egy értünk aggódó barát utánunk nyúl és észre térít.

A jó barátok egy megaláztatás után kerülik egymást. A legjobb barátok úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna.

Ahogy visszatekintek a világra, amit hátrahagytam, minden olyan világossá válik: a felfedezésre váró szépségek, a napvilágra vágyó titkok. De az emberek ritkán állnak meg, hogy körbenézzenek, csak mennek tovább. Igazán kár, pedig annyi a látnivaló!

Ahogy visszatekintek a világra, amit hátrahagytam, minden olyan világossá válik: a felfedezésre váró szépségek, a napvilágra vágyó titkok. De az emberek ritkán állnak meg, hogy körbenézzenek, csak mennek tovább. Igazán kár, pedig annyi a látnivaló!

Olykor-olykor mindenki szívesen átadja magát a fantáziának. (...) Alkalomadtán úgy teszünk, mintha meg akarnánk győzni magunkat, hogy a titkaink nem is olyan rémségesek. Igen, a szerepjátszás egyszerű játék. Ott kezdődik, hogy magunknak hazudunk, és ha másokat is meg tudunk győzni a hazugságunkról, nyert ügyünk van.

Mindannyian keresünk valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életünkből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha, ha nagyon keressük, megtaláljuk azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket.

A fájdalom csak arra jó, hogy tudd, hol hibáztál.

Ígérhetném, hogy szeretni és tisztelni foglak, hogy veled leszek betegségben és egészségben, mondhatnám, míg a halál el nem választ, de nem fogom. Ilyeneket csak az optimista párok mondanak. Teli remény, de én nem optimistán állok itt az esküvőmön, sem reménnyel telve. Én nem vagyok optimista, és nem is reménykedem, én elszánt vagyok, szikla szilárd, és tudom, a szív embere vagyok. Én szétszedem őket, majd összerakom, a kezemben tartom. A szív embere vagyok. Egy dolog biztos: te vagy a társam, a szerelmem, és a legjobb barátom. A szívem, az én szívem érted dobog, és ezen a napon, az esküvőnk napján egyet ígérhetek: megígérem, hogy a szívemet átnyújtom neked, neked adom magam.

Azok az emberek szenvednek a legjobban, akik nincsenek tudatában annak, hogy valójában mit is akarnak.

Tudatában lenni a hülyeségnek és úrrá lenni a hülyeségen két külön dolog.

Mondani kell valamit a félig teli pohárról. Azt, hogy mikor mondjuk azt, hogy elég. Lassan elmosódik a határvonal, a szükség és a vágy barométere. Néha csupán csak kóstolót akarunk, máskor meg nem létezik olyan, hogy elég: a pohár megtelik, és mi mindig egyre többet akarunk.

Régebben mindenki számára egy nyitott könyv volt az életem, de miután bezártam a könyvet, ők már csak a borítót fürkészhetik.

Amikor kicsi vagy, az éjszakák rémisztőek, mert szörnyek rejtőznek az ágy alatt. Amikor idősebb leszel, a szörnyek másmilyenek: önbizalomhiány, magányosság, megbánás. Habár öregebb és bölcsebb vagy, még mindig félsz a sötétségtől.

Néha meg kell engednünk magunknak, hogy egy percre ne legyünk kemények. Nem kell a nap minden percében keménynek lennünk, néha el lehet lazulni, sőt, vannak percek, amikor kifejezetten ez a legjobb megoldás, ha okosan tudunk percet választani.

Eljön egy pont az életünkben, amikor hivatalosan felnőtté válunk. Elég idősek leszünk, hogy szavazzunk, igyunk és más felnőttes dolgokban vegyünk részt. Hirtelen elvárják, hogy felelősségteljesek legyünk. Komolyak, felnőttek. Megnövünk, megöregszünk, de felnövünk-e valaha is? Valahogy felnövünk, családunk lesz, férjhez megyünk, elválunk, de többnyire ugyanazok a problémáink, mint tizenöt évesen. Mindegy, mennyit növünk vagy öregszünk, akkor is örökké botladozunk, örökké keresgélünk.

Azt mindig elfelejtjük, hogy milyen jó érzés, ha egyszer végre kiderülnek a titkaink. Akár jó, akár rossz, de legalább kiderül, ha tetszik, ha nem, és ha a titkod egyszer kiderül, már nem kell többé mögé bújnod. Az a baj a titkokkal, hogy mikor uralni véled őket, elszabadulnak.

A valóság a nap végére távol áll a reményeinktől.

Amire emlékszünk a nap végén, az a veszteség. Amit álmatlanul visszapörgetünk éjjelenként, az a fájdalom, amit okoztunk, a baj, amit nem orvosoltunk, az életek, amiket tönkretettünk vagy nem mentettünk meg.

egtöbbször a fájdalom leküzdhető, de néha akkor ér, amikor nem számítasz rá. Mélyen övön alul üt, és nem enged el. (...) Nem kerülheted el, és az élet mindig újabbakkal szolgál.

A legjobbat reméljük, de a legrosszabbra számítunk.

A függőség átka az, hogy sosem ér jó véget, mert a legvégén bármi is volt, ami a mennybe repített, már nem esik jól, és fájni kezd. Nem számít, mennyire fáj valami, van, hogy elengedni még fájdalmasabb.

Az élet egy nagy szerepjáték. Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert, és csak egy dolog van ami kizökkenthet minket a szerepünkből, s az nem más, mint a szerelem. Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk, az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül. Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem, és ez az, ami néha annyira megrémít minket, hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk, de hamarosan rájövünk, hogy e nélkül nincs értelme az életünknek.

Egy bölcs ember egyszer azt mondta, bármit megkaphatsz az életben, ha minden mást feláldozol érte. Ezt úgy értette, hogy mindennek megvan a maga ára, így mielőtt csatába szállsz, jó, ha átgondolod, mit vagy hajlandó veszíteni. (...) A legnagyobb áldozatok azok, amiket nem látunk előre. Van, hogy nincs időnk terveket gyártani, döntést hozni, vagy felmérni az esetleges veszteséget. Mikor ez történik, mikor a csata választ minket és nem fordítva, akkor kiderülhet, hogy az áldozat nagyobb, mint amit el tudunk viselni.

Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.

Talán szeretünk szenvedni, talán belénk van programozva. Mert e nélkül talán nem éreznénk, hogy vagyunk. Hogy is mondják? Miért csapkodom magam ostorral? Mert annyira eszméletlenül jó, amikor abbahagyom.

Vonalat kell húznod önmagad és a világ közt. Mások csak zűrbe kevernek. Minden a vonalakról szól. Vonalakat húzgálunk mindenütt, és imádkozunk, hogy senki ne lépje át őket. De van egy pár vonal, amelyeket túlságosan is veszélyes átlépni. Egy dolgot tudok: ha vállalod a kockázatot, a kilátás a túloldalról káprázatos.



Vajon ha én tűnnék el egyszer, azt észrevenné valaki?

Oldal: Idézetek
Csajszíís oldal :P Tíniknek...♥Tinioldal♥ Lájkold! XDD - © 2008 - 2024 - wivywagyokoldal.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat